Love Actually

Nem tudom, mennyire picsablog ez itten végülis, most azonban mindenképpen át kell mennem érzelgős picsába.
Nemrég ért véget a csigakettőn, ami már rég nem csigakettő, az Igazából szerelem. Egyszerűen nem tudom nem szeretni ezt a filmet: például a 2007-es évbe is úgy érkeztem, hogy ezt néztem (jobb, mint egy kelletlen nyújírparty). A miért elég egyszerű: amikor a vége felirathoz érünk, kb 200 %-al jobb a kedvem, mint amikor még csak elkezdődött. És már várom, hogy Hugh Grant táncra perdüljön meg a színpadon csókolózzon, meg Colin Firth, akit NEM IS SZERETEK, megkérje portugálul a lány kezét, és hogy Sammy utánafusson a szerelmének a Heathrow-n, vagy megnézzék a Titanicot Liam Neesonnal.
Szóval úgy, ahogy van, olyan keserédesen imádom. Ez az a film, amit még az is szeret, aki hozzáteszi, hogy limonádé.
Szeretném hinni, hogy igazából szerelem az, ami körülvesz minket. És amikor ezt a filmet nézem, egy kicsit úgy érzem, hogy tényleg.